Hatodik fejezet
Rikus egy narancsszínű fennsík oldalából kimeredő sziklán állt. Arcát hűs szellő simogatta, meztelen vállát rubinszínű töviscserje ágai karcolták. A háta mögött rozsdavörös sivatag nyújtózott, melynek sivárságát csak néhány fehér krakbokor, és zölden gördülő ördögszekér törte meg. Előtte feneketlen mélység; a szikla aljától a zenitig terjedő űrben hamuszürke köd lebegett.
A mul már hosszú ideje meredt a szürke semmibe. Képtelen lett volna megmondani, percek, órák, vagy napok óta állt így, remélve, hogy végre megpillantja, mi van a fátyol túlsó oldalán. A függöny nem nyílt szét; Rikus már kezdte azt hinni, az Iszaptengert bámulja.
Nem emlékezett rá, hogy átkelt volna a háta mögött terpeszkedő sivatagon, és fogalma sem volt róla, hogy került fel a sziklára. A legutolsó emléke az volt, hogy a barátai a segítségére sietnek, miután a gaj megégette az elméjét. Félt, hogy a dög által okozott sérülései miatt van tudatkiesése.
Jobbra végre megmozdult a szürke köd: örvényleni kezdett, és megjelent rajta egy embermagas, ovális nyílás. Rikus hátrébb lépett, és harcra készen felemelte öklét. A homályos nyílásban tovább forgott az örvény.
— Lépj át! — szólalt meg valaki Rikus háta mögött. A hang lágy volt és dallamos, nem lehetett megállapítani, férfitól vagy nőtől származik.
A mul megfordult. Egy emberszerű alak állt előtte. Szürke burnuszt viselt. A fejére húzott csuklya eltakarta az arcát és a szemét. Karjait maga előtt tartotta, kezeit a burnusz bő ujjaiba dugta.
— Ki vagy? — kérdezte a mul. Szíve hevesen megdobbant; egyszerre volt riadt és zavart. Nem volt kellemes érzés.
— Senki — hangzott a válasz. Az alak felemelte egyik karját, és az örvénylő foltra mutatott. A burnusz ujjának végén nem látszott kéz. — Mire vársz?
— Semmire — vont vállat Rikus a láthatatlan kézre bámulva.
— Akkor megtaláltad.
Rikus az alak felé lépett.
— Mi történik itt?
— Semmi.
A mul felhorkant, és a csuklya alá lesett. Üres sötétséget látott, semmi mást. Előrenyúlt, és hátrarántotta a csuklyát.
Az alaknak nem volt feje. A burnusz gallérja is éppen olyan üres volt, mint az ujja, vagy a csuklya.
Rikus újra rádöbbent, nem emlékszik arra, hogy átkelt a sivatagon.
— Ez az? A halál? Végem? — kérdezte, és a szürkeségfüggönyre mutatott. — Ez következik egy egész életen át tartó szenvedés után?
— Minden után ez következik — felelte az alak. Meghatározhatatlan nemű hangja valahonnan a gallérja fölötti semmiből szólt. Az üres burnuszujjal ismét az örvényre mutatott.
Rikus a fejét rázta.
— Még nem elég — tiltakozott. — Nekem több kell. — A sivatag felé fordult, és elindult.
A szürke alak hirtelen elébe toppant.
— Nincs több — mondta, s széttárva az üres ruhaujjakat elállta a mul útját. — Nem menekülhetsz.
— Azért megpróbálom — morogta Rikus, és előrenyúlt, hogy megmarkolja a burnuszt. — Mi állíthat meg? — Magához rántotta, és a válla fölött hátrahajította az üres burnuszt. — Semmi...
Mérföldeken át gyalogolt. A táj nem változott, csak a távolodó szürke függöny sötétedett el fokozatosan. Előtte a narancsszínű fennsík a végtelenbe nyúlt, a sivárságot csak néhány fehér krakbokor, pár zölden gördülő ördögszekér, meg a szélben himbálózó töviscserje rubinvöröse törte meg.
Elfáradt a lába. Leült, hogy pihenjen. Ásítozni kezdett, és rájött, nem is emlékszik, mikor aludt utoljára. Ügyet sem vetve a vállát bökdöső, a bordáit szúró kavicsokra, hátradőlt. A sárga égen nyoma sem volt napnak, csak valami éteri köd ragyogott borostyánszínnel. Lehunyta a szemét.
Amikor felébredt, már nem a sivatagban volt: egy szoba közepén feküdt. A feje fölött mekillot bordákból összerótt mennyezetet látott. A csontgerendákra terített pikkelyes irhák repedésein beszűrődött a két hold, a Ral és a Guthay homályos, sárgás fénye.
A padló és három fal kőből volt, a negyediket egy vasrács helyettesítette. A rács tulajdonképpen kapu volt, amit óriáshaj-kötelekkel, és a cellán kívül elhelyezett csigák segítségével lehetett felhúzni.
— Mit keresek itt? — kérdezte Rikus.
Ágy helyett egy kupac mocskos rongyon hevert. A cellában ürülék és veríték bűze terjengett, a kapun túl tucatnyi különböző fajhoz tartozó állat bömbölt, cirpelt, rikoltozott.
Rikus felült, és megrázta a fejét. A mozdulattól lüktető fájdalom hasított a koponyájába. A háta, a karja és a lába merev volt. Mindene fájt. A felsőtestnek azt a részét, ahol a gaj tövises rágóollói átdöfték a bőrét, most mintha tűzzel simogatták volna.
A mul felnyögött, azután körbenézett a cellában. A sarokban Yarig és Anezka kuporgott. Rikus mellett Neeva izmos teste hevert a padlón. Ruhát nem viselt, csak vastag köpenyét terítette magára.
— Élek — mondta Rikus.
— Azt látom — felelt egy ismerős, gúnyos hang. — Milyen kár!
Rikus a kapura nézett. A rácsokon túli folyosón Boaz állt. Kék selyemköpenyt viselt, kezében egy korsó tejbort tartott. Szeme véreres volt. Merev lábakkal, olyan bizonytalanul lépkedett, hogy minden pillanatban úgy tűnt, orra bukik. Derékszíján egy nagy kulcscsomó és egy acéltőr függött.
— Nincsenek veled a testőreid? — kérdezte Rikus. Gondolatban újra maga előtt látta az idomárt, ahogy az aréna falán állva azon morfondírozik, melyik gladiátort korbácsoltassa meg az ő tiszteletlensége miatt. Az emlék keserű dühvei töltötte meg a szívét. — Ez nem valami okos dolog, Boaz.
— Amíg ez köztünk van, biztonságban vagyok — felelt a félelf a vasrácsra mutatva. Akadozó nyelvvel beszélt. — Különben a testőreim használhatatlanok. Semmi dolguk sincs ezen az unalmas telepen, ezért leitták magukat.
— Ha itt nincs semmi dolgotok, miért nem vagytok Tyrben? — Rikus a kapuhoz lépett.
Boaz a szájához emelte a kancsót, és Rikus arcába köpött egy korty tejbort.
— Hogy miért? Hát miattatok. Meg Sadira miatt — tette hozzá, és óvatosan hátrébb húzódott a rácstól. A háta mögött, a Rikuséval szemközti cellában megmozdult valami. — Meg azért, mert látni akarlak, amikor holnap megkapod a büntetésedet.
— Büntetést? Miért? — kérdezte Rikus. Letörölte az arcáról a köpetet. Egyelőre akkor sem ölte volna meg Boazt, ha eléri. Tudta, ha megteszi, örökre elbúcsúzhatna attól a lehetőségtől, hogy kivívja magának a szabadságot. Egy köpetnyi bor miatt ostobaság lett volna minden reményről lemondani.
Boaz újra az ajkához vonta a kancsót. Rikus óvatosan ellépett a rács közeléből, de a félelf most nem köpött: a tejbor az állán csorgott végig. Boaz hadarva, akadozva elmagyarázta Rikusnak, Sadira hogyan mentette ki varázslatával a gaj ollói közül, hogyan ölt meg két őrt a Hodályban, s hogyan szökött meg.
— Tithian nagyúr dühös volt rám és az embereimre — fejezte be a beszámolót. — Valamennyiünket a cellákhoz rendelt.
— Hazudsz! — mondta Rikus. — Sadira sohasem...
— Nem hazudik — szólt közbe Neeva. Rikus mellé lépett, és a takaróként használt köpenybe burkolózva a rácsokhoz dőlt. — Mit nem hiszel el? Azt, hogy Sadira varázsló, vagy azt, hogy nem hagyott a sorsodra?
— Azt, hogy éppen egy cselédlány mentette meg az életemet! — felelt Rikus.
— Sadira nem közönséges rabszolga — mondta Neeva gúnyos mosollyal. — Furcsa, hogy ezt éppen tőlem kell megtudnod!
Boaz felhorkant Neeva féltékeny megjegyzése hallatán.
Rikus ügyet sem vetett az idomárra.
— Mi történt vele? — kérdezte. — Most hol van?
— Mit számít az? — Neeva smaragdszín szeme résnyire szűkült. — Nem voltál szerelmes belé. Vagy mégis?
— Hát persze, hogy nem! — Rikus félrefordította a fejét.
Közben Yarig és Anezka is felébredt, de látszott rajtuk, nem szeretnének bekapcsolódni a beszélgetésbe.
— Ha úgy történt, ahogy Boaz elmondta, sokkal tartozom Sadirának — mondta Rikus. — Ez becsületbeli ügy.
— Háltál már rabszolgalányokkal, de eleddig mindig bevallottad — hangsúlyozta Neeva. Rikus mellére csapott. — Most miért nem mondod meg az igazat?
Rikus képtelen volt harcostársa szemébe nézni. Jelentőségteljesen Boazra pillantott, s megkérdezte:
— Muszáj ezt éppen most megbeszélnünk?
— Igen! — kuncogott Boaz. — Az ilyesmit a legjobb azonnal elintézni. A lenyelt sérelmek már sok harcpárt szétválasztottak.
— Nos? — kérdezte Neeva. — Sadira valóban mást jelent a számodra, mint a többiek?
Rikus kényszerítette magát, hogy a nő szemébe nézzen. Tulajdonképpen ő maga sem tudta, hálát, vagy valami egészen mást érez-e Sadira iránt. A bizonytalanság miatt kellemetlenül érezte magát.
— Sadira kockára tette az életét, hogy megmentsen. Azt hiszem, ettől tényleg más, mint a többiek.
Neeva elfordult; szemében könnyek csillogtak.
Rikus megragadta a vállát.
— Amit Sadira iránt érzek... bármi legyen is az... Ennek az egésznek semmi köze sincs kettőnk dolgához! Csak tudni akartam, mi történt vele.
Neeva elhúzódott, és a cella egyik sötét sarkába vonult.
— Ó, bárcsak segíteni tudnék ennek a két szerelmesnek! — röhögött Boaz. — Sajnos senki sem tudja, mi történt azzal a lánnyal. Könnyen megeshet, hogy egy szép napon az Elfpiacon fogok belébotlani. Lehet, hogy egy bordélyban látom újra.
Rikus átnyúlt a vasrácsok között, és a félelf felé kapott. Boaz vigyorogva a mul célt tévesztőn összezáruló ujjaira nézett.
— Ezért a tettedért Anezka fog megbűnhődni!
Alig ejtette ki a szavakat, egy agyagkorsó csapódott Rikus hátához. A mul megfordult. Yarig éppen lefogta félszerzet társa kezét, aki már egy fatál után nyúlt, hogy azt is Rikushoz vágja. A törpe vállat vont, de nem kért bocsánatot Anezka nevében.
Rikus megrázta a fejét, és Boazra nézett. Mielőtt bármit mondhatott volna, a fejében megszólalt egy éles hang.
Hazudik.
— Mi? — Rikus a fülét dörzsölgette. Neeva felé fordult. — Hallottad?
A nő ügyet sem vetett rá.
— Valami hangot hallottál? — kérdezte Yarig, aki még mindig szorosan tartotta Anezka kezét.
Rikus bólintott.
— Igen... És nem először — mondta tétován. — Az elmúlt néhány napban már többször szólt hozzám. — Összeráncolta tar homlokát és megcsóválta a fejét. — Ha...
Boaz röhögött a mul zavarodottsága láttán.
— Ez a gaj hangja, te vadbarom! A gaj beszél hozzád!
— A gaj? Beszél? — hüledezett Rikus undorodva, és kicsit rémülten. Még élénken emlékezett rá, milyen rettenetes fájdalmat érzett, amikor a gaj megérintette a csápjával és végigperzselte az elméjét.
Igen. Már elég jól tudok beszélni, felelte a gaj.
Boaz a Rikuséval szemközti cellára nézett. A sötétben lapuló szörnyeteg a rácshoz döcögött. A vasrudak között megjelent a két iszonyatos rágóolló.
— Az elmúlt pár napban elég sokat megtudtunk a gajról — újságolta Boaz. — Nem a testet eszi meg, hanem az elmét. — A lény cellája felé lépett.
A gaj visszasurrant a sötétbe.
Van egy elf, Radurak a neve. Boaz ismeri, mondta a gaj egyetlen hang nélkül Rikusnak. A nőstényed ennél a Raduraknál van.
Rikus a törpére nézett.
— Hallottad?
Yarig a fejét rázta.
— Egyszerre mindig csak egyvalakihez beszél — magyarázta.
Boaz el fogja mondani Tithiannak, hol a lány.
— Honnan tudod? — kérdezte Rikus.
Kiolvastam a gondolataiból, volt a válasz.
A folyosón imbolygó Boaz felkapott egy kődarabot, és a gajhoz vágta.
— Most miért nem beszélsz hozzám?
Rikus megdöbbent és elbizonytalanodott. Hihet-e a gajnak, vagy ez az egész csupán Boaz ravaszkodása, aki így akarja kiszedni belőle, mit tud Sadiráról? Rikus már hallott az Ösvényről, s tudta, a módszerei lehetővé teszik két elme telepatikus érintkezését. Egyszerűen képtelen volt elfogadni, hogy egy olyan túlméretezett rovar, mint a gaj, elég intelligens legyen ennek a végrehajtásához. Más választása nem lévén úgy döntött, hisz a fejében szóló hangnak.
Boaz kiitta az utolsó csepp tejbort, és a gajhoz vágta az üres agyagkorsót.
— Ostoba vadállat! — Tántorogva elindult a folyosón.
— Mondd, Boaz — szólt utána Rikus —, azt hiszed, ha beszélsz Tithiannak arról a Radurak nevű elfről, bocsánatot nyersz?
Boaz megtorpant.
— Hol hallottad Radurak nevét?
Rikus már nem kételkedett a gaj szavaiban.
— Szerintem már ezzel sem segítesz magadon — folytatta, mintha meg sem hallotta volna Boaz kérdését. — Tithian nagyúr mindenképpen téged hibáztat majd, mert nem fedezted fel Sadira képességeit, és mert hagytad megszökni.
Rikus hallotta, hogy Neeva megmoccan a sötét sarokban. Hátranézett. A nő arca még mindig haragos volt, de már ledobta válláról a köpenyt, és ugrásra készen állt. A mul megkönnyebbült. Fogalma sem volt róla, mi fog következni, de örült, hogy a történtek ellenére számíthat a társára.
Boaz visszalépett Rikus cellája elé, és a rácstól biztonságos távolságban megállt.
— Inkább abban reménykedj, hogy véget érjen a büntetésem — mondta.
Áradt belőle az erjesztett tej szaga, de mintha hirtelen kijózanodott volna. Rikus tartott tőle, hogy nem tudja a rács közelébe csalogatni.
— Unalmas az élet ezen a telepen — folytatta Boaz. — Amikor pedig unatkozom, könnyen elvesztem a fejem. Ha Tithian nem bocsát meg nekem, kegyetlen idők elébe nézel. Te is, meg a barátaid is.
— Talán szólhatnék egy-két jó szót az érdekedben — ajánlotta Rikus gúnyosan.
Boaz mögött a gaj is a rácshoz csoszogott. A rudak között újra megjelent a két rágóolló, de hiába: az idomár túlságosan távol volt. Rikusnak azonban támadt egy ötlete. Már tudta, hogyan ölheti meg Boazt, és hogyan mentheti meg Sadirát anélkül, hogy fel kellene áldoznia a szabadságról szőtt álmát.
A félelf vicsorogva fogadta a mul ajánlatát.
— Kétlem, hogy lesz alkalmad szót váltani Tithian nagyúrral! Addig nem hagylak életben!
Gaj, ha akarod Boazt, megmondom, mit kell tenned, gondolta. Remélte, a lény az ő gondolatait is ugyanolyan jól „hallja”, mint a félelfét. Gyorsan végiggondolta az egyszerű tervet.
Életben kell maradnia, jött a gaj válasza. Ha meghal, mielőtt a csápom a fejéhez ér, nem tudok mit kezdeni az elméjével.
Jól van, egyezett bele Rikus. Megmarkolta a rácsokat.
— Ha egyszer kiszabadulok, az lesz az első dolgom, hogy megleslek, és egy sötét utcán...
A mul nem tudta befejezni a fenyegető mondatot. A gaj a cellája rácsához vetette magát. Páncélja iszonyatos csattanással csapódott a rácsokhoz. A levegőt rengető zajra felharsant a felriadó vadállatok bömbölő kórusa.
Minden úgy történt, ahogy Rikus kiszámította. A rémült félelf elugrott a gaj közeléből, és egyenesen a mul karjaihoz lépett. Rikus megragadta a gallérját, és magához rántotta. A döbbent idomár segítségért akart kiáltani, ám a mul a szájára tapasztotta széles tenyerét.
— Rikus! — zihált Neeva. — Mit művelsz?
— Sadira megmentette az életemet. Most visszafizetem a kölcsönt — felelte a mul. — Fogd a kulcsokat, és nyisd ki a kaput!
Ne öld meg!, visongott hangtalanul a gaj.
Élve kapod meg... többé-kevésbé, kajánkodott Rikus. Tiszta erőből megszorította Boaz állkapcsát. Elégedetten érezte, hogy a félelf elülső fogai sorra kiszakadnak az ínyből.
Boaz fájdalmasan nyögött. Az övén függő tőr után kapott. Rikus a szabad kezével elkapta a csuklóját.
— Ez rossz mozdulat volt — mondta, és behúzta Boaz karját a rácson.
A félelf karjának felső része a vasrúdhoz feszült. Rikus rántott egyet rajta. Az eltörő csont éleset reccsent. Boaz agonizálva vergődött.
— Ezért megölnek minket — mondta Neeva a mul mellé lépve. Leakasztotta Boaz övéről a kulcsokat.
— Ha minden a tervem szerint történik, akkor nem — válaszolt Rikus, és biztatóan társára kacsintott. — Azt fogják hinni, a gaj kapta el.
— Remélem is... — Neeva a zárhoz ment, és próbálgatni kezdte a kulcsokat.
Rikus a törpére pillantott. Yarig még mindig Anezka karját szorongatta, bár az már rég letett arról, hogy megtámadja a mult.
— Yarig, emeld fel a rácsot, hogy Neeva átférjen alatta.
— Nekem nem tetszik ez a dolog — jelentette ki a törpe. — Nem lett volna szabad ilyesmit tenned a mi megkérdezésünk nélkül.
Boaz szabadulni próbált. Rikus a törpére meresztette a szemét, és közben a rácshoz rántotta a félelfet.
— Szerinted ha szólok, sikerül meglepnünk Boazt?
— Ez most nem számít — felelte Yarig makacsul. — Ez a dolog mindannyiunkra hatással lesz. Engem nem érdekel, hogy te vagy a bajnok. Ilyen ügyekben nem dönthetsz egyedül!
Rikus a szemét forgatva eleresztette Boaz törött karját.
— Igazad van — mondta. — Akkor elengedem...
Anezka dühösen megrázta a fejét.
Neeva elfordította a kulcsot. Az éles kattanás visszhangot vert a cellában.
— Gondolkozz, Yarig! — mondta.
— Átlökjük Boazt a gajhoz, azután visszazárjuk magunkat, és a folyosóra hajítjuk a kulcsokat — mondta Rikus, miután még egyszer — ezúttal pusztán az élvezet kedvéért — a rácshoz csapta a félelfet. — Mindenki azt hiszi majd, hogy részeg volt, tántorgott, és túl közel ment a cellához.
Yarig eleresztette a félszerzetet, és lassan felemelte a rácsot. Amikor a rés elég nagy lett, Neeva kimászott a folyosóra, és nyakon ragadta Boazt. Rikus is kikúszott.
A hosszú folyosó két oldalán ugyanolyan rácsos cellák sötétlettek, mint a mulé. Némelyikből karmos végtagok, csápok és emberszerű kezek meredtek elő. Ahogy Rikus felegyenesedett, Neeva eltaszította magától Boazt. Az egyik cellából erős, csípős bűzfelhő csapott ki.
— Rikus! Talán jobb lenne, ha valamelyik raakléval falatnánk fel Boazt, ahelyett, hogy a gajnak adjuk — tanácsolta Neeva.
Ne, Rikus! Ne!, nyüszített a gaj. Megígérted!
Az idomár halálra vált arccal nyöszörgött. Rikus megértette, hogy fél. A raaklék csillogó tollazatú, színes madarak voltak, akkorák, mint a félóriások. Csőrük azonban rövidke csőhöz hasonlított, amibe talán egy ember ujja sem fért volna bele. Amikor megéheztek, hatalmas, háromkarmú lábukkal megmarkolták a prédát, aztán ragacsos savat fújtak rá. A váladék habos, puha masszává változtatta a húst, a csontot, amit azután a madarak könnyedén fel tudtak szippantani.
Rikus szívesen végighallgatta volna az elevenen megemésztett Boaz sikoltozását, de mégis megrázta a fejét.
— Szavamat adtam — mondta. — Különben a raaklék közel sem okoznának neki akkora fájdalmat, mint a gaj, ami az elméjét támadja meg.
— Te tudod... — Neeva a gaj cellája felé taszította Boazt.
Rikus a nő vállára tette a kezét, s megcsóválta a fejét.
— Inkább én viszem oda.
Neeva levette a kezét Boaz szájáról, Rikus pedig gyorsan a vérző ajkak fölé szorította a tenyerét.
— Ezt az élvezetet nem hagyom ki. Én akarom a gaj elé lökni.
A gaj a rácsokon túlra meresztette ollóit. Rikus a cella elé állt.
Boaz elhörgött néhány érthetetlen szót. Megpróbált magabiztos és fenyegető maradni, de a páni félelem szinte megolvasztotta vonásait.
A gladiátor egy kicsit felemelte a félelf szájára tapasztott kezét.
— Ezt nem úszod meg — sziszegte Boaz. — Tithian rájön, mi történt, és... Neeva fog megfizetni minden bűnödért!
— Itt csak egyvalaki fog megfizetni. Te — fenyegetőzött Rikus. A félelf bordái közé öklözött. Boaz felkiáltott, és levegő után kapkodva előredőlt.
Kérlek, Rikus, rimánkodott a gaj. Add őt nekem!
Boaz segítségért próbált kiáltani, de repedt bordái és kitört fogai miatt csak érthetetlen bugyborékolás böffent elő a torkából. Rikus elmosolyodott, és a folyosó másik oldalára taszította a félelfet. A gaj tövises rágóollói körbezárták Boaz testét, a korbácsszerű csápok a homlokára csavarodtak.
Boaznak a sérülései ellenére még maradt annyi ereje, hogy utoljára felordítson.